Nem lesz apa az esküvőn, mert meghalt

Nem lesz apa ott az esküvőn, mert meghalt.
Nem is késik majd el az esküvőről, mert meghalt.
Nem hívogat kora reggel óta, hogy minden rendben van-e, mert meghalt.

Nem érzi magát feszengve a “pincérfrakkban”, mert meghalt.
Nem köszönti az érkező vendégeket hátba veregetéssel, mert meghalt.
Nem mutatkozik be a párom távoli rokonainak, barátainak, mert meghalt.
Nem süt el nekik egy amolyan ismerkedős poént, mert meghalt.
Nem intézkedik a szobakulcsokkal, hogy mindenkinek időben meglegyen a helye, mert meghalt.
Nem ismételgeti a ceremóniamesternek, mondták a fiatalok, hogy ne szervezkedjek semmit, ma rád hallgassak, úgyhogy ma CSAK rád hallgatok, mert meghalt.
Nem tol be stikában egy felest az izgalmakra, mert meghalt.
Nem piszkálja anyut a készülődéssel, hogy ugyanennyit kellett várnom rád a mi napunkon, de megérte, pedig 10 percenként kikiáltottál az ablakon, ami alatt ácsorogtam a körúton, hogy 1 perc, drágám!, mert meghalt.

Nem vár a templom bejáratánál, amikor begördülök a menyasszonyi autóval, mert meghalt.
Nem lép oda hozzám könnyeit törölve, hogy kisegítsen az autóból, mert meghalt.
Nem jegyzi meg gúnyosan, hogy mégis a Jocihoz kellett volna menned 4 éve, mert meghalt.
Nem jegyzi meg büszkén, hogy milyen gyönyörű menyasszony vagy!, mert meghalt.
Nem kérdezi meg atyáskodva, jól meggondoltad, kiscsibém?, mert meghalt.
Nem dicsér meg, mennyire jól döntöttél, hogy Palihoz megyek hozzá, rendes srác, és milyen jó látni, ahogy szeret téged, elvisz kirándulni, jól keres, megbízható, és végre higgadtan lehet vele sakkozni, nem úgy mint a nagybátyáddal, mert meghalt.

Nem vesz bohóckodva nagy levegőt, hogy indulhatunk, mindenki ránk vár, mert meghalt.
Nem teszi fel amerikai filmszerűen a kérdést, hogy indulhatunk, kedvesem?, mert meghalt.
Nem feszít mellettem, hogy az én lányom, bizony!, mert meghalt.
Nem szorongatja anyu kezét zavartan, hogy elveszítjük a lányunkat, mert meghalt.
Nem kacsint oda anyunak, na, ez is kiröppent, mert meghalt.
Nem pihenteti anyu kezében kezét, hogy milyen magabiztos páros vagyunk, mert meghalt.
Nem súgja anyu fülébe, hogy te is ilyen elkápráztató, dögös, királynő voltál, amikor összeházasodtunk, mert meghalt.
Nem súgja anyu fülébe udvariasan, vagy tényleg így gondolva, hogy azóta is ugyanilyen szépnek látlak, és emlékszel a Tátrában, amikor este forralt borozás után… (sss-ssss!), mert meghalt.

Nem kacsint a polgári szertartáson az IGEN-nél, mert meghalt.
Nem bólogat látványosan jelentőségteljesen az anyakönyvvezető házasságviteli tanácsain, mert meghalt.
Nem koccint velünk a szertartás végén, mert meghalt.
Nem kérdezi meg a ceremóniamestert, hogy most akkor hogyan tovább, mondjad, mit tegyek, mert meghalt.
Nem áll be a csoportképbe, amit sose szeretett és mindig elbagatellizált a céges kirándulásokon, a családi összejöveteleken, úgy tudom az iskolában is, mert meghalt.

Nem mond pohárköszöntőt, mert meghalt.
Nem sorolja el az önéletrajzomat és nem méltatja a páromat, rokonokat, barátokat, mert meghalt.
Nem untatja iskolaigazgatókat szégyenítő klisékkel a vendégeket.
Nem emel poharat a mi tiszteletünkre, mert meghalt.
Nem várja kíváncsian, hogy az odáig rendben van, hogy bazsalikomos ágyáson pácolt sertésérem és roppantott vörösboros mogyoró csőben sütve, de jól fogok lakni, mert meghalt.

Nem nézi elragadtatva végig a nyitótáncunkat, mert meghalt.
Nem botladozik utána velem, mert meghalt.
Nem tanul be velem egy meglepetéstáncot, amire sikítva őrjöng az egész násznép, mert meghalt.
Nem járja el velem a közösen titokban betanult táncot, mert meghalt.
Nem keresi az alkalmat, hogy megtáncoltasson az est folyamán, mert meghalt.
Nem fogja a zenekart egrecéroztatni, hogy márpedig a lányom esküvője nem telhet el anélkül, hogy eljátsszák azt a dalt, hogy…, mert meghalt.

Nem nevetgél a gyerekkori fotóinkon a vetítés alatt, mert meghalt.
Nem súgja oda anyunak, Istenem, de hamar felnőttek!, mert meghalt.
Nem kiáltja oda a húgomnak, hogy vigyázz, te vagy a következő!, mert meghalt.
Nem sóhajt föl a meglepetésdal végén, hogy ha ezt Mamika is megélhette volna, de boldog is lenne!, mert meghalt.
Nem issza le magát a sárga földig, mert meghalt.
Nem tartja magát távol az alkoholtól, ahogy 30 éve sikeresen, mert meghalt.
Nem rejtőzik el a párom haverjaival cigizni, pedig hányszor megígérte már anyunak is, nekem is, hogy nem gyújt rá többet, mert meghalt.
Nem énekel búskomor magyar nótákat ittasan a komáival hajnali 3-kor, mert meghalt.
Nem rokizik velem reggelig , mert meghalt.
Nem segít a vendégek búcsúztatásában, mert meghalt.
Nem mondogatja mindenkinek távozáskor, ugye milyen klassz és pompás lagzit hoztak össze a mi fantasztikus gyermekeink?, mert meghalt.

Nem felejti el, hogy ő volt az első szerelmem az életemben. Én sem.
Nem lesz apa ott az esküvőn, mert meghalt.

Végig ott leszel velem, Apa!

…

..

.

Több esküvőn is előfordul, hogy nélkülöznünk kell az édesapát.
Az ő emlékükre szól ez az írás.
Hiszem, hogy az esküvőn helye van minden érzelem megmutatásának, feldolgozásának, minden fontos emlék, mozzanat, személy felidézésének.
Helye van, de nem kötelezően!

A bejegyzést Lackfi János Kreatív írás c. kurzusán megismert Németh Bálint: Kiküszöbölés írása ihlette.

Üdv, Huba

Credit: Freepik